A hétszázát – Kolozsvár retrospektív

Kolozsvár hétszáz éves fennállásának alkalmából az Omega tavaly nyáron koncertet adott a város főterén, ahol több tízezres tömeg gyűlt össze. Fényes nappal volt még, amikor némi üresjáratban az eget kémleltem a meleg nyári napon, és Toókos Zoli odajött, megkérdezte, hogy mit csinálok. Magamban azt gondoltam, hogy kémlelem az eget, de mivel sejtettem, hogy nem erre a válaszra számított, visszakérdeztem, hogy miért. Azt mondta, hogy aznap este én fogom a kivetítőket kezelni.

Ettől a mondattól elsőre úgy éreztem magam, mint aki nem tudja hol van, vagy nem érti, hogy miért van ott, mit is keres ott tulajdonképpen. Miután kicsit később a helyi technikus átadta a fülest, amellyel az öt kameramant irányíthatom rádión, és azt mondta, hogy mostantól minden felelősség az enyém, végképp el akartam menekülni valami csendes, nyugis helyre, ahol nem lát senki. De valahol olvastam, hogy az egy férfias dolog, hogy kifelé határozottságot mutat az ember, míg belül kételyek gyötrik. Ebből nekem az utóbbi biztos megvolt. Aztán szép lassan sikerült elengedni a pánikhangulatomat, és elkezdtem a dolgomra koncentrálni. Mindent egy monitoron láttam, amit a kamerák láttak.

A feladat lényege az volt, hogy a kameramaneket rádión kellett irányítani, illetve beállítani, melyik kép kerüljön ki a kivetítőre. Kezdetben nagyon izgultam, de az első egy-két szám után úgy éreztem, nagyjából belejöttem. Nagy könnyebbséget adott, hogy ismertem a programot, sok koncerten ott voltam, így amikor megnéztem, hogy a setlisten melyik szám következik, nagyjából el tudtam képzelni, milyen fény, lézertechnika lesz a dal alatt, illetve mikor kell szólókra készülni. Volt egy rész, amire büszke voltam. A Kötéltáncnak nem teljesen ott van vége, ahol az ember számít rá, van még egy kis ráadás rész, amit Ciki üt fel. Mondtam a színpadi kameramannak, hogy menjen rá Cikire, kitettem a kivetítőre, és miután felütötte a ráadás részt, átváltottam totálképre, amikor a lézernyalábok cikáztak.

A koncert előtt feltűnt, hogy milyen nagy a színpad, a helyi szervezők nagyon lelkiismeretesen kitettek magukért, hogy megünnepeljék a város hétszáz éves évfordulóját. Középen színes lézer volt (ez mostanában nagyon szokott tetszeni), a fénytechnika is gyönyörűen muzsikált. A főtéren estére több tízezer ember gyűlt össze, a környező sétálóutcáig végig álltak. A Keresztút-vége után, amikor a magyar zászló kikerült a középső kivetítőre, csaltam egy kicsit, és a monitor helyett kinéztem a tömegre, illetve színpadra. Feltűnt, hogy a himnusz, és a szózat dallama itt még sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint nálunk. Belegondoltam, hogy határon túl magyarnak lenni nagyon büszke érzés lehet, amiatt, hogy idegen környezetben, kisebbségben folyamatosan küzdeni kell a magyarságért. Az Omega, mint a magyarság szimbóluma Erdélyben, nagyszerűen integrálta a két legfontosabb nemzeti dalunk dallamát a koncert végén a produkcióba. A Keresztút-vége szám végén minden magyar szíve egy pillanat erejéig másképp dobbant, és amikor a két cintányér utoljára összeért Ciki kezében, akkor a tömeg hatalmas ovációban tört ki, és percekig tapsviharral ünnepelt.

Kiss Gábor irása