1994. augusztus végén, egy nyári este, mikor otthon már mindenki aludt, a konyhaasztal mellett olvasgattam az aktuális Popcornban lévő kétoldalas cikket az Omegáról, és próbáltam a velük kapcsolatos kisgyerekkori emlékeimet összegyűjteni. Tízéves koromból volt egy felelevenedő pillanat, amikor is az esti mese előtt a TV-ben megláttam, meghallottam a „Hajnali Óceán”-t, teljesen elvarázsolt, majd egyszer csak nem hallottam többet, és lassan el is felejtődött, egészen addig az augusztusi estéig.

Azon az estén, viszont eszembe jutott, hogy milyen ámulattal ültem a képernyő előtt, de sem a szöveg, sem a dallam nem jutott hirtelen eszembe, csak az érzés, hogy mennyire lenyűgözött.
Ekkor kezdtem el egyre türelmetlenebbül várni szeptember 3-át. Nem nagyon tudtam, mit várjak az estétől, hiszen addig nem voltam még semmilyen koncerten. Mikor oda értünk a Népstadion bejáratához, a hömpölygő embertömeg láttán tudtam, hogy ez egy nagy durranás lesz. Olyan nagy izgalom lett rajtam úrrá, úgy éreztem, én is valaminek a részese vagyok, de ekkor még sejtelmem sem volt, hogy minek. A viharfóbiámat levetkőzve vártam a csodát, és a csoda jött is! Azóta sem láttam még ütemre mennydörgő eget, majd egyszer csak megjelent a színpadon Mecky is azzal a lendülettel, amivel csak ő tud, mindjárt az első perctől éreztem, hogy itt bizony valami olyan érzés fog magába keríteni, ami kihatással lesz az elkövetkezendő évekre.
Ebből a mámorból kicsit visszavitt a földre a körülöttem lévő barátok tanakodása, hogy vajon nem lenne-e jobb haza menni, mert nagyon esik, de én teljes határozottsággal tudtam, hogy nem megyek haza, majd csak a végén. Azért néha, csak betereltek az árkádok alá, de nem sokáig bírtam ott maradni, és én bizony visszamentem, nehogy lemaradjak valamiről.
Mindjárt el is fogott ugyanaz az érzés, mint amiből, ha csak kis időre is, de kirángattak, és ekkor a „Napot hoztam, csillagot” zenei refrénje valami olyan hihetetlen harmóniával fonódott össze a tűzijátékkal, hogy sokszor még ma is az égre nézek, ha meghallom ezt a dalt. És itt értettem meg, hogy minek is lettem a
részese, hogy mi az, ami úgy ejtett rabul, hogy közben mérhetetlen szabadságot is adott, mind a mai napig.

Azóta is rengeteget kaptam, és kapok az Omegától, felejthetetlen élményeket, életre szóló barátságokat, egyébként soha meg nem történő utazásokat.
Végezetül azt kívánom mindenkinek, találja meg magának azt a csodát, ami erőt ad a nehézségben, örömöt a szomorúságban, én ezt találtam meg 1994. szeptember 3-án.

KÖSZÖNÖM OMEGA!

Puskely Márta írása