BUDAPEST – HUNGARY

Budapest Papp László Sportaréna, 2017.december.28.

Nagy Dávid írása:

Szóval az úgy volt, hogy amikor az Omega 50 éves jubileumi turnéja zajlott 2012-ben, az egyik állomáson megütötte a tekintetemet egy megmosolyogtató molinó. Két sorból állt: a felsőn az 50 iránti gratuláció szerepelt, az alsón pedig, hogy várjuk az 55-öt. Természetesen mindig szükség van az életben a merő optimizmusra, de úgy éreztem, azért ennyire már mégse szaladjunk előre. – Hiszen Mecky jövőre 70 lesz, mit keresne még azután is nagyszínpadon…- hallottam magam körül mindenhonnan.
2013-ban Németországban jártunk, mikor újabb információval gazdagodtam: templomokba vonul a csapat évvégén. Nahát, ha akkor kezdenek új projektbe – gondoltam magamban – lesz itt tennivaló még a jövőben. Az idő valósággal felgyorsult, koncertek tömege következett, s mire feleszméltünk, már az 55-ik jubileumi év kapujában álltunk. Igazából szerintem fel sem fogtuk, hogy itt van, annyi minden történt időközben.
De eljött, bekövetkezett és az Omega egy az abszolút a hőskort meghazudtoló nemzetközi koncertsorozattal töltötte eme esztendőt, Prágától Brassóig, Galántától Berlinig.
A nyáron egy beszélgetésünk alkalmával olyan augusztus környékén jelezte Mecky a semmiből:
– Na figyelj, akkor most elmondok valamit. Igazából az a decemberi kassai Steel Aréna-beli koncert egy főpróba lesz.
– Hogy micsoda? – néztem kissé értetlenül.
– Mert december 28-án lesz a nagy buli, úgy döntöttünk.
– Wow! Hol?
– Áhh, Aréna! – legyint a négy teltházas Népstadionban is mikrofont fogó jobb kezével.
Ezután néhány hét újra eltelt, meghirdetésre került a buli és a jegyiroda internetes oldalán szinte dominóként váltak foglalttá a helyek, óráról órára. A közönség ugyanis olyan fajta, hogyha úgy érzi, mozdulnia kell, akkor mozdul. Az utcán bármerre jártunk, mindenhol plakátok köszöntek vissza ránk, még a tömegközlekedési eszközökről is, így azokra sem volt olyan fárasztó reggel így felszállni egyetemre menet.
A koncert előtti napon János-nap alkalmából újra szót váltottunk a frontemberrel. Csak annyit kérdeztem:
– Izgulsz?
– Áhh! – hangzott nevetve a válasz, mintha csak egy többszörös Michelin-csillagos séfet kérdeztem volna arról, tud-e még készíteni vajas kenyeret – De nagyon rendben lesz!
Mikor beléptünk az Arénába, azonnal világos volt, hogy itt valami brutális dolog készül. LED-fal erdő nézett velünk szembe, kifejezetten nagy színpadi térrel. Sugárzott róla a dinamizmus, alig vártam hát, hogy működésre bírják. 
Az előadás Trunkos András producer/manager felvezetőjével vette kezdetét. Első mondata össze is foglalta az estét: – Hölgyeim és uraim! 55 éves az Omega együttes! –
Némi áttekintés, a korábbi tagok neveinek felsorolása és nekik való köszönetnyilvánítása után a 100 Folk Celsius lépett színpadra 20 perc erejéig, akik Omega dalokat játszottak country stílusra hangszerelve a Banda iránti tisztelgésül. Sajnos csak egyetlen dalra csatlakozhatott hozzájuk frontemberük, Orbán Józsi, aki jelenleg egy nagyon nagy egészségügyi küzdelem alatt áll, ezúton is sok erőt és mielőbbi gyógyulást kívánunk neki!
Hogy a 100 Folk Celsius műsorát követő 2 óra 40 percben mi történt? Színpadra lépett az OMEGA és a belső órám működési sebességét legalább megháromszorozták. Amilyen elánnal léptek színpadra a Fiúk, azzal valósággal lángra lobbantották az Arénát. Az Életfogytig Rock&Roll megadta az alaphangot, Mecky úgy szaladt be a kifutóra, mintha csak azt mondaná: – Na hali, megjöttem! Mi ez a báli hangulat? Legyen káosz MOST! – Lett!
Kicsit izgultam, hogy vajon hogyan fogadja majd a fővárosi nagyközönség például az új dalokat. Az Ötvenhatos lány volt ilyen és hatalmasat szólt, minden várakozásomat felülmúlta. A végén a magyar zászlóval és a két gyertával a LED-falon csontig hatolt, a csarnok valósággal felrobbant utána. Akkor sóhajtottam: na ha ez megvan, a többinek pláne robbannia kell. Így is lett: volt itt Ballada a fegyverkovács fiáról, amely közben bőszen cirkuláltak a könnyek a szempárakból, ameddig elláttam, a Fekete pillangó pedig talán sohasem szállt ennyire magasan, mint tegnap este.
Nagyon jól illeszkedett a műsorba a nemzetközi sztárvendégek szerepeltetése is, itt volt velünk a német Dieter Maschine és Uwe, valamint Józef Skrzek, továbbá a szlovák Lady Colors.
A ráadásokban már az Aréna mindhárom emeletén álltak, a Petróleumlámpa alatt félelmetes látvány volt ennyi táncoló embert egyszerre látni, mellyel méltó pont került 2017 i-betűjére.
Az Omega tegnap este sarokba tette pálya- és műfajbeli társait. Végtelenül precíz, aprólékosan kimunkált, világszínvonalú koncert volt, amely a világon bárhol megállja a helyét. 
Két dolgot mindenesetre nem tudtam tegnap éjjel:
1. Ma mit írok az eseményről.
2. Hogy megyek be az egyetemre ezután. (Ezt még most sem teljesen)
Köszönöm Uraim, egy életre szólóan leköteleztek!

Ráadás:
Hazafelé a barátnőmmel és édesapámmal ballagtunk a Stefánia úton az autó felé, ahol megláttam a sötétben egy építkezést. Hatalmas betontömbök magasodtak, nagyon nagy sugarú körívben. Az új Puskás Ferenc Stadion alapjai voltak. Ekkor visszatekintettem az Arénára, ami kivilágítva állt és hömpölyögtek ki az autók a gyomrából, nem beszélve a gyalogló tömegről. Majd újra visszatekintettem az építkezésre, elmosolyodtam és egy gondolat megerősödött bennem: telhetetlen nem vagyok DE az a helyzet Fiúk, hogy folytatni kell, mert itt még van egy elintézetlen ügyetek!

Köves Szilvia képei:

Balogh József gondolatai:

OMEGA 55 – Budapest, Papp László Aréna 2017. december 28.

Néhány érzelmi hullámverést követően, lecsendesedett lélekkel még írnék néhány gondolatot a tegnapelőtti Omega-koncert apropóján. Nem is annyira a koncertről, mint inkább arról, ami ezt a koncertet kísérte.

Az Omega története nem csak meghatározott lemezekkel körülírt stíluskorszakokra bontható, hanem azokra a korszakokra is, amelyek egy-egy zenekari felálláshoz köthetőek. Ezek közül a korszakok közül vitán felül a legfényesebb korszak az öt tagot számláló időszak volt a 70-es és 80-as években, és még azon belül is az öt ember legendásként ismert összetartását, együttműködését mutató 70-es évek. Ekkor születtek az igazi szakmai sikerek, azok a hangos sikerek, amelyeknek egyetlen aranyfedezete a kivételes és valódi teljesítmény volt. Nyilvánvaló, hogy az ebben az időszakban hatalmasra hízott, és emiatt létszámában még napjainkban is legszélesebb rajongói réteg adja a testét és gerincét a mai nagy Omega-családnak. Ez a tömeg megőrizte azt az érzelmi töltést, melyet a 70-es évek fűtött hangulatában szívott magába. Nem szabad ma, 2017-ben azon csodálkozni, hogy főképpen ebből a rétegből még ma is számosan nem tudták megemészteni a 2012-t követő eseményeket, és teszem hozzá, bizonyos értelemben az addig vezető utat sem.

A Miska-kérdés mindig is egy érzelmi hullámokat verő kérdés lesz sokak számára, függetlenül attól, melyik oldalon állnak, vagy ha éppen középen is. Az együttes életét sokáig belülről is követő emberként én sem tudok kiigazodni a történéseken, egyetlen kérdésben van csak biztos álláspontom, mégpedig abban, hogy ha van egy dolog, ami biztosan nem fog eredményre vezetni, akkor az az utólagos felelősség feszegetés. Vannak érintettek, akik érthetően és jogosan a saját szempontjaik szerint rakják össze a történteket, de hát itt akkor öt különböző, egymásnak számos részletben ellentmondó történettel állunk szemben. Kinek van igaza? Senkinek. Valamennyi mindenkinek, amivel persze senki nem megy semmire.

Sokkal inkább az a kérdés, hogy ki mit veszített, ki mit nyert, és vajon innen nézve lehetett-e volna menet közben korrigálni, resetelni. Talán lehetett volna, de mostanra már ez a hajó is elúszott.

A rajongók persze visszasírják a szép érzelmekben, közös sikerekben gazdag évek hangulatát. Éppen csak abban igazságtalanok, hogy miközben a világ minden pillanatban változik, rossz esetben húz el mellettünk, mint ősszel a vadludak, addig valamilyen érzelmi biztonságot remélő módon azt gondoljuk, hogy csak annak nem szabad változnia, alakulnia, formálódnia, amire nekünk nagy érzelmi igényünk van. A legtöbb, amit rajongóként tehetünk, hogy minden tiszteletünket és szeretetünket adva nem igazságosztóba és nem ítélkezőbe megyünk át, hanem felhelyezzük lelkünk kamrájának egyik szépen feldíszített polcára mindazon szép emlékeinket, melyeket annak az öt embernek köszönhetünk, akik mostanra már nem tudnak, nem akarnak együtt működni.

És jó esetben hoz magában mindenki egy döntést: Itt adom fel, vagy megyek tovább és kísérem figyelmemmel, rajongásommal, támogatásommal immár egy új fejezet alakulását. A kettő együtt nem megy, ezt még sokan nem ismerték fel. Ezért van annyi okoskodás és vita a rajongók részéről. Tökéletes mintát adott erre ez a mostani Aréna-koncert. Elképesztő, hogy ugyanazt a műsort, ugyanazt a látványt és hangzást mennyire másképpen és milyen széles skálán érzékelte a közönség. Mintha egy csomóan nem is azért mentek volna ki az Arénába, hogy egy zenei csemegét elfogyasszanak, hanem azért, hogy a meglévő ítéleteiket ilyen vagy olyan irányból alátámasszák, függetlenül attól, hogy receptoraikon keresztül mi áramlott befelé. Annyira azért semmiképpen sem volt széthúzhatóan értelmezhető ez a koncert, amilyen széles skálát kell húzni a vélemények elhelyezéséhez.

Amikor azt írtam, hogy Best Omega-koncert ever, abban nyilván benne volt a pillanatnyi fűtöttségem, de most is fenntartom, hogy tegnapelőtt este egy olyan produkció zubogott le az Aréna színpadáról, ami előtt csak kalapot lehet emelni. Nagyon össze volt rakva minden, és nem emlékszem tényleg, hogy mikor működött ennyire flottul minden. Úgy volt változatos és gazdag a látványvilág, hogy mégse csordult túl, mégse volt giccses, és minden gazdagsága ellenére számomra mégis letisztult volt, megkockáztatom, hogy vizualitásában is már már artisztikus. Ami a hangzást, hangképet illeti, hát én nem tudom, ki hol mit hallott, én a keverőnél (Jozé szavait kölcsönvéve) valóban atomhangzást élveztem. Senkit ne tévesszen meg, aki nem volt ott a mobiltelefonokkal felvett, youtube-ra kidobott felvételek sokasága. Ezek a készülékek nem képesek koncerthangot hitelesen közvetíteni. Aki erre alapoz, jó, ha ezt tudja. Apró bakik mindig minden koncerten vannak, de itt és most ezek nem lépték át azt a határt, ami miatt azt lehetne mondani, hogy a zenészek nem alakítottak fantasztikusat. Azt be kell látnunk, nekünk öreg rajongóknak, hogy bármennyire is ragaszkodunk a nagy öregekhez, a fiatal zenészek nélkül ezt a bulit így nem lehetett volna megcsinálni. Respect for Katy, Tomi, Albi, Vivi, Levi! Kérdés sokakban, hogy akkor ez most így Omega volt-e? Hát mégis mi? Mi az Omega? Mitől az az Omega, ami? Más volt 62 előtt, más volt 62-től 67-ig, más volt 67-től 71-ig, más volt 71-től 81-ig, más volt 82-től 87-ig, más volt 87-től 94-ig, más volt 94-től 2012-ig, más most 2013-tól. Most, ma, sokak fájdalma ellenére ez az Omega, akik tegnapelőtt a színpadon álltak. Én köszöntöm és elfogadom őket. Megőrzöm lelkemben szeretettel az elmúlt 42 év (amióta Omega-rajongó vagyok) minden pillanatát és megyek tovább. Dönthettem volna úgy, hogy 2012-ben félre állok és azt mondom, mostantól nekem véget ért ez a sztori. Mint ahogy voltak 71-ben, akik Presseréket követték. Azzal nem értek egyet, hogy vannak, akik azt gondolják, hogy valós érdeket szolgálóan folyamatosan kiabálnak be a pályára, magukat omegásnak titulálva, de valójában ellen drukkerként.

Azt gondolom, itt lenne az ideje lezárni ezt a belső ellenségkép-faragást és ellen drukkerkedést, és vagy félreállni, vagy csatlakozni és támogatni azt a történetet, amiből ki tudja mennyi van még hátra? Sok már nem, ez egészen biztos. Legyen már a vége szép és nyugodt. És tiszteljük meg azokat az embereket, akik zenészként a színpadon, illetve a technikai stáb tagjaiként koncertről koncertre azon dolgoznak, hogy azok a százak és ezrek, akik egyébként magasról tesznek a kicsinyes belháborúkra, még megkapják azt az élményt, ami nekik épp olyan fontos, mint azoknak, akik azt képzelik magukról, hogy az igazság birtokosaiként a legnagyobb Omega-rajongók között is legnagyobbakként most éppen azon dolgoznak, hogy lehúzzák azt, amit egyébként Európa számos színpadán ünnepelnek.

No hát erről szólt a Miska bazmeg hol vagy mondatom. Költői kérdés volt, nem keresem rá a választ, fentebb leírtam, miért. Ebben a mondatomban benne volt minden fájdalmam, ami amiatt dolgozott bennem évek óta, mert tudtam, hogy mit és hogyan kellett volna kommunikálni egyik oldalról, de nem úgy volt kommunikálva, illetve látom a másik oldal szűnni nem akaró békétlenségét, ahelyett, hogy a két oldal a megoldáskereséssel, vagy ha az reménytelen volt, akkor a tisztes lezárással foglalkozott volna. De ezzel az újra kimondom, hogy Miska bazmeg hol vagy, hol voltál mondattal talán ki is terápiáztam most magamból ezt a kérdést. És mostantól – ha nem is leszek ott továbbra sem sok koncerten – maradok omegás, hisz nálam ez egy életre szól. És mostantól nem vagyok hajlandó belemászni senkivel sem sehová sem tartó okoskodásba.

Egyébként önmagáért beszél, hogy minden károgás ellenére megtelt az Aréna, minden fenntartás ellenére egy remekül sikerült koncertet adott az Omega, ez mindenkit feljogosít a folytatásra, teszem hozzá mindazon tanulságok megbecsülésével, amit ez az elmúlt pár év hozott.

Hogy milyen volt a setlist? Egy ilyen életművet felmutató együttesnél képtelenség mindenki kedvébe járni. Én is szívesen hallgattam volna egy Nem tudom a nevedet, egy Madárt, de így is teljesen rendben volt, amit hallottunk. Én is jobban örültem volna, ha legalább egy ilyen összefoglaló, a Kelet-közép európaiságot feldolgozó koncerten több lett volna a számok közti interaktivitás, több narratíva hangzott volna el, lehetett volna mazsolázni bőven, de hát ezt is tudjuk évtizedek óta, hogy Mecky híresen nem beszél… de legalább énekel. 🙂

Én már meg sem ütközöm azon, hogy a szuperlatívuszoktól a sárga földre lehordásig mindenféle vélemény elhangzott. Szerencsére sokkal reprezentatívabb volt az elismerő hang. Azt kell mondjam, minden belül dől el. Valahogy így:

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek.

(Babits Mihály: A második ének (1928.))

Deme József képei:

Joze Bese irása:

Omega 55 – az etalon

Már jóval több, mint kétszázszor voltam az Arénában. Láttam mindenkit, akit csak kell. (Sajnos azokat is, akiket szívesen kitörölnék az emlékezetemből.) De az Omega 55-höz fogható nagybetűs ELŐADÁST viszont eddig még egy hazai produkciótól sem tapasztaltam. Ahogy az ilyen-olyan „teltházak” ide, „full teltházak” oda, soha nem láttam még ennyi embert az Arénában. Megközelítőleg sem.

Ilyen átgondolt setlist, az asszociációs készséget is bevonó műsormenet, a 30+160 percet végig kitöltő, figyelemlekötő show csak és kizárólag a legnagyobb nyugati legendáknál fordult elő. Két kezemen meg tudom számolni hányszor, és marad még szabad ujjam…

Lehet, hogy van, aki jobban virgázik a gitáron, mint Elefánt, lehet, hogy van, aki jobban billentyűzik, mint Laci, lehet, hogy van, akinek jobb hangja van, mint Meckynek, ráadásul akcentus nélküli angolja-németje-szlovákja-lengyelje, de hogy a többségnek fogalma sincs az igazi rock and rollról, ahogy a színpadról és a mondanivaló átadásának mibenlétéről sem, sajnos ténykérdés.

Röhej, hogy hangszer-tulajdonos janicsárok és szakbarbárok, meg megélhetési nylon-rockerek, közmegvetésnek örvendő sikkasztó bácsik röhögnek az Omegán, miközben ennek a produkciónak még csak a negyedét sem fogják tudni soha prezentálni… A (fizető, nem kamu) közönségről már nem is beszélve…

Arccal az Omega 60 irányába!

Temesvári Gergely képei:

Az, hogy mi, „idősebbek”, akik az Omegán nőttünk fel, végtelenül szeretjük, tiszteljük őket, valahol természetes. Az, hogy a fiatal generációra is ilyen hatást gyakorolnak, elgondolkodtató, örömteli, boldogító.

Az alábbi sorok szerzője mindössze 22 éves.

Zátrok Norbert írása első Omega koncertjéről. 2017.12.28.

Nem is tudom hol kezdjem… 
Nyilván ismertem az Omegát és tisztában voltam vele, hogy kik ők, de egy barátomnak köszönhetően már nem csak a Gyöngyhajú lánnyal és a legnagyobb slágerekkel azonosítom be az együttest. 
Ez a barátom rengeteget mesélt a zenekarról, történetükről, vagy inkább történelmükről… Arról, hogy a sikereik ellenére is meg tudtak maradni embernek, és természetesen a hihetetlen alázatukról is hallottam, aminek hiányában aligha élne meg egy zenekar 55 évet. 
Így jött hát az a gondolat, miszerint én látni akarom ezeket a művészeket élőben a színpadon. 
A helyszín a budapesti Papp László sportaréna, az időpont december 28. Bevallom, kicsit tartottam az egésztől, mert a jegyem a kiemelt álló helyre szólt, ahová a legnagyobb fanatikusok tartoznak. Aggódtam kicsit, hogy úgymond „kinéznek” az ismeretségünk hiánya, vagy esetleg a nem tökéletesen memorizált dalszövegeim miatt. 
Szerencsére aggodalmam gyorsan elillant, mivel már a bejáratnál -órákkal a koncert kezdete előtt – láttam, hogy szó sincs ilyenről, helyette egy baráti már-már családias légkör uralkodott. 
A sok várakozás meghozta a gyümölcsét.Először kaptunk egy kellemes feldolgozást, régebbi Omega számokkal, a 100 Folk Celsius jóvoltából, ami megfelelő ráhangolodást jelentett számunkra az igazi show-ra. 
Ami ezután következett igazából nehéz szavakba önteni… Tipikusan azt az élményt kapja az ember, amelyet nem elég a televízión keresztül látni, hallgatni, hanem át kell élni, hogy igazán részesei lehessünk a csodának. 
A koreográfiára nem lehet panasz, ahogy az évek alatt a rajongók már megszokhatták. Ugyanakkor számomra a szokásos fény és lézer játékokon kívül újdonság volt és szinte elvarázsolt a nyitó jelenet és természetesen a Lénánál a műhó. 
Összességében annyi még elmondható, hogy látva ezeket a csodálatos zenészeket, ahogy Ciki a koncert végén előre jön és tüzeli a közönséget, Elefánt ahogyan emelgeti a kalapját és természetesen Mecky, aki még mindig úgy viselkedik a színpadon, mint egy hiperaktív fiatalember, aki a 30-as éveit tapossa… Erre csak egy szót találok emberek: Ez a nagybetűs ROCK&ROLL!!!

Kiss Zoltán képei:

Vajdai Gyula képei:

VIDEÓK:

 








kovacsics